Napok óta gondolkodom, hogyan búcsúzzak el attól a dologtól, ami számomra szentély volt és sérthetetlen, mára már nem öröm. Hasonló gondolataim vannak a blog-al kapcsolatban, mint Nővéremnek. Régen sírni jártam ide, nyavalyogni arról, milyen rossz nekem. 

De mostanában nincs miért nyavalyogni, mostanában csicsergés van. Április óta helyreállt az életem, nincs szükség faliújságra (by M.). Nem mondom, hogy királynői az élet és minden területén béke van, de egyre lányregénybe illőbb. Ha valami baj van, azt szeretném hogyha azt az illetékesek nem innen tudnák meg, hanem tőlem, személyesen. Szeretném, hogyha ehhez az élethez csak azoknak lenne köze, akiknek én mondom és ne bárkinek, aki csak úgy idetéved. Ha valaki tudni szeretne rólam valamit, ne legyen elég csak ezen az oldalon kalandozni kicsit, emelje fel a telefont vagy írjon egy emailt. Az utóbbi semmibe nem kerül. Ha volt, van olyan kapcsolat, amit ez a blog tartott életben, akkor az nem volt kapcsolat.

A.-val sokat beszélgettünk erről, elültetett ő is egy magot ezzel kapcsolatban, most kelt ki. De a döntést én hoztam meg, mert Az Élet mostmár olyan irányba fordult, ami csak a miénk. És félek is kicsit, hogy az illetéktelen kezek, szemek olyan infókkal tudnak majd később dobálózni az életemről, amihez tényleg senkinek semmi köze. Örültem, hogy az emberek mosolyognak az írásaimon, hogy ad nekik valamit. Én ezeket a dolgokat szóban, egy tea, kávé, nyár van úgyhogy, fagyi mellett is át tudom nekik adni. Nem világmegváltó gondolatok ezek, de ha szükséges olyan is van.  

Írni továbbra is szeretek, nem mondom, hogy nem fog hiányozni, de majd felcsapom az e célra vásárolt virágos kisfüzetemet és abba írom le, amit gondolok és, majd később mondom el. De csak azoknak az embereknek, akikre tartozik és akiket érdemesnek tartok rá.

Köszönöm a figyelmet.

Azt hiszem, már minden helyreállt. Igazából, Szeretett hiányában, előkaptam a hegedűmet és játszottam. Ámbár az a tudat, hogy a földszintről bécsi kapura nyílt fülekkel fülel Nagymamám, aki sok évig hegedült (és én most az ő hegedűjén) kicsit feszéjez a felszabadult örömzenélésben. Ja, meg az is, hogy nincs hídpárnám (még) és így igen csak kényelmetlenné vált a dolog. 

A hangszer(elmem) viszont csodálatos. Legutóbbi, legelső felhangolás óta szinte alig hangolódott el. Varázslatos ez az érzés, felszabadít, megnyílok, kinyílok, szállok miközben játszom. Csak ne fájna ennyire a kulcscsontom.

Van Az Életnek az a tulajdonsága, hogy mindent egyszerre hoz össze. Egy viccesnek szánt mondatot a Szeretettől, ami komolyan beletalál; egy lényegtelen dolgon történő ölre menő vitát itthon; szívmegszakító hiányt; "ez most nem elég" érzést; remegő hangú telefonálást, sötét sarokban kuporgó rettegést és egyik pillanatról a másikra a lelkem legmélyéről feltörő sírást. És, akkor még a kutyasétáltatási útvonalamba is beleköt egy öreg házaspár, amitől ott helyben elpityeredtem.

És, hogy a fenti idézetet befejezzem: ...mint amelyen ráébredünk: mindaz, ami mostanáig fontosnak látszott számunkra, valójában a nullánál is kevesebb."

Hozzászoktam, hogy ily módon fejezzem ki, hogy vagyok. Hát így. Meg így. Ja, meg így. 

 Ma bementem beírtani a jeles jegyemet. Tündértanárnő igen híres volt, több tucat ember várta, hogy a kézjegye az indexükben figyelhessen. Miután befurakodtam Újságíró mögé (ezzel kb. fél órát nyerve), elkerekedett a szemem.

Az előbb félre tettem a jogkönyvemet, hogy meghallgathassam a híreket. Ez önmagában nem nagy hír, de a hírekben (micsoda szófordulat) benne volt a focivébé jelenlegi állása. Majd miután elmondtak mindent, kilőttem a hír adó eszközt és olvastam tovább. De a férfiaknak (és azoknak a nőknek, akiknek nincs "f*ck football"-os pólójuk) ez nem lenne ilyen egyszer egy-szerű (egyszerű, mint az egyszer egyszerű - haha). Mert a férfiakat minden bizonnyal érdekli a focivébé (tisztelet a kivételnek) és nem csak az, hogy ki nyerte az Algéria-Szlovénia vagy a Szerbia-Ghána meccset, hanem az is, hogy ez hogyan zajlott. Vagyis, hogy ki rúgott kibe, na meg a labdába és hányszor. 

De vannak olyan sanyarú sorsú férfiak, akikről a szervezők nem vettek tudomást a focivébé időpontjának kitalálásakor. Mert bizony ez az időszak, vizsgaidőszak és ilyenkor nem jut idő hol mi labdarúgdosás vizslatásra. Kemény tanulás, írás, vizsgázás, egészen apróka lazítás, idegeskedés, vizsgázás van. 

A férfitársadalom fociszerető nagyjainak, gondolom én, az nem elég, hogy éjjeli negyed 1-kor megnézhetik az összefoglalót az m1-en, mert ezt élőben kell látni! Magam részéről ennek érdekében annyit tudtam tenni, hogy az engem boldogító férfitársadalom nagyját megkértem, hogy egyszer nézzünk együtt focit, hátha megértem, mi benne az annyira jó. Ha nem lenne vizsgaidőszak, rohanó idő és holnapi csodadolgozat leadás, most egymás kezét szorongatva izgulhatnánk végig a Németország-Ausztrália meccset.

Július 11-ig remélhetőleg csak sikerül majd sort keríteni erre a bámulatos eseményre. Eddig a jeles napig (ami nem mellesleg Tortás szülinapja) tart ugyanis a 2010-es labdarúgó világbajnokság, amely a 19. a foci történetében, a helyszín pedig a Dél-afrikai Köztársaság. (szegények, milyen meleg lehet ott)

Már-már megszokott a felállás: A. ír, én aláhúzogatom és kijegyzetelem az alkotmánytan tankönyvet, hajnalodik (kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám ). Ahogy haladok a könyvben egyre inkább érzem, hogy a nagyintézményi vér, amely elméletileg július, gyakorlatilag szeptember óta csörgedezik az ereimben kezd átalakulni jogász vérré. Paragrafusokat, rövidítéseket látok már akkor is, ha becsukom a szemem, eltökéltem ugyanis, hogy elolvasom a kötelező irodalmat.

Vannak oldalak, fejezetek, amiket úgy ugrok át, mintha eleve alkotmánytan tankönyvbeli ugrásra lennék teremtve. A tanulás elején, mondjuk kedden, még lelkes voltam, akkor még érdekelt a dolog, de mostmár... Voltam így ezzel példának okáért az órán is, hogy míg szó volt róla, addig nagyon érdekelt, csillogó szememet a projektorra meresztettem, a fülem pedig mint a bécsi kapu, hogy magamba füleljem a tudást. Mire hazaértem és a könyvespolc elé álltam, mégsem a kötelező irodalmat emeltem le a onnan. Még mielőtt bármit is leemeltem volna, át kellett libbenjek a másik könyvszekcióhoz, mert a kötelező irodalmak az asztalhoz, a szórakoztató irodalmak pedig az ajtóhoz vannak közel. (cinegei értelemben vett mini-hellotouriszt-ban részesültek a kedves olvasók, köszönöm a figyelmet!)

A kötelező 13 fejezetből, még csak 5-öt olvastam el, de máris mini-jogásznak érzem magam. Valójában tudom, hogy az osztatlan 5 év, az nem véletlenül osztatlan 5 év, szóval nem nagyzolok itt a (nem létező) jogi alap(közép)ismereteimmel. De tényleg nem értem, hogy ezt miért kell, mikor nem is a taláros karra járok, járunk. A félév során elvileg csupán csak bevezetődtünk az alkotmányjogba, nem pedig elmélyültünk benne (majd néhányan meg is fulladtak). Most hogy így belegondolok, valószínűleg ez tényleg csak a bevezetődés, szóval nem irigylem a taláros hallgatókat!

Engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit még a nem irigylésnél időzzek egy kicsit. Nem irigylem továbbá a kocka hallgatókat sem. Szem- és fültanúja vagyok egy már majdnem kész csodadolgozat készülésének és hát, be kell valljam: nem könnyű meló ez (sem). Mindenféle számok meg idegen fogalmak meg rövidítések vannak itt, amiket még a "ninoszima szótár" (by Joey) és a roviditesek.hu sem ismer. Sok idegeskedés, mert "nem stimmel az algoritmus!", amiből én, a laikus az összes szót ismerem, de így, egy mondatban nem tudom értelmezni. Ez az én 404-es hibám. Próbáltam megérteni, még rá is gugliztam, elolvastam egy osztatlan képzéses szakdolgozat első tizedét, bár, teszem fel a kérdést: minek?, mikor a kísérleti nyúl, akinek (ha akarja, ha nem, de általában igen) elmagyarázzák, hogy hogyan is mér ez a műszer, miért mér és miért nem? Igyekszem az alkotmányjogi csillogást beleültetni a szemembe, mert tényleg érdekel az eféle ténykedés, de az első szónál (ami általában a "ha nem stimmel az algoritmus" vagy ennek testvérei közül valamelyik) elvesztem a fonalat.

Fontos feladatom a nem elalvás, mert bizony a csodadolgozatnak holnap (ma!) reggelre a t. témavezető mailboxában kell lennie és ebben nekem is részem van. Ninoszimákat (by Joey) mondok vagy meg (nem) értem a mérés hogyanját. Nehéz dolog ez a csodadolgozat írás. Az előbb a szerző meg is jegyezte: "Ez a csodadolgozat írás nem egy egyéjszakás meló." Én persze nem hagyhattam ezt kiegészítetlenül: nem, ez egy egyéjszakás kaland. 

Nekem pedig kötelező tovább kalandozni a jognak az őserdejében. 

Délután A. szinte remegve, riadt hangon hívott fel (ebben persze benne van a drámai túlzás is). Le kellett ülnöm, nem tudtam, mire számíthatok. Aztán kiderült, hogy múzsára van szüksége. A.-i értelemben (ez ugyanaz, mint a cinegei, csak ez A.-tól származik) ez éjjeli virrasztást, akarom írni: párhuzamos okosodást jelent. Míg ő írja a csodadolgozatát, addig én közvetlenül mellette okosodom avagy inkább blogot írok. Nekem is jár valami szórakozás, hiszen A. is szórakozhat (vagy legalábbis majd fog, ha kész lesz a csodadolgozat). Egyébként magam részéről felváltva írok kicsit blogot és olvasom az alkotmánytan tankönyvet.

Ez a múzsa szerepkör ilyen hiperszupermultifunkcionális ám, mielőtt még bárki azt hinné, hogy valamiféle csendes-ülős dologról van szó. Csendben kell lenni az tuti, de közben lehet például: kávét csinálni a dolgozónak, erőt adni a dolgozónak, mondatokat segíteni megfogalmazni a dolgozónak, ölelgetni/pihentetni a dolgozót. Ja, ez a szerepkör azért (is) ilyen kettős, mert néha pörgőrúgással kell serkenteni a dolgozót a munkára. A munkaköri leírásomban benne van, hogy nem szabad meghatódnom azon, hogyha elfárad. Ez nehéz feladat nekem, aki alant egy Szívek Szállodában történő zokni felhúzáson is meg tudok hatódni. De ilyenkor kell a pörgőrúgás!

Állítólag hajnali 4 körül lesz majd az, amikor a dolgozat esszé-szerűen fog a virtuális papírra kerülni. Akkorra nekem is kell majd pörgőrúgás, majd rúgjuk egymást. Ha holnap (ma) találkozik velem valaki, semmi pánik, csak azért vagyok kék meg zöld meg lila, mert A. csodadolgozatot írt.

Nem könnyű ez a múzsáskodás-hajcsárkodás. És ebben az a rossz, hogy nem is tudok segíteni neki, mármint hogy érdemben nem. Csak ülök vele szemben, és ha kell szépen, ha kell csúnyán nézek rá. Körülbelül ennyi az, amit tenni tudok neki/érte. Van olyan is, hogy ő néz rám, aztán én ránézek és nem reagál. Párszor elő kellett ennek fordulnia ahhoz, hogy mostmár tudjam, hogy ilyenkor az agyának informatikus bugyraiban rohangál és keresi a megoldást, formálja a szavakat. Majd fénysebességgel vési le/fel a virtuális papírra.

Csütörtökön némi előképzésben részesültem, ugyanis úgy kellett, csinálnom, mintha informatikus lány lennék. Csak így ismerhettem meg Gusztávot, aki a harmadik szereplő a csodadolgozatról készült filmben. Gusztávról azt kell tudni, hogy nem emberi lény, ő A robot. Mielőtt megismerhettem volna őt, vizsgázni voltam, ami ötös lett (na, nem mintha fel akarnék vágni, vagy valami...). Ez a vizsga mindig ötös, csak frappáns témát kell találni. Én mindig témába vágót keresek/találok, mert engem érdekel. Nem kezdem el fényezni, mert a végén még megváltoznak majd a dolgok, azt pedig nem szeretném. Ezután mentem megismerni Gusztávot, majd Királlyal és A.-val együtt távoztunk a második emeletről. Mármint, hogy liftel, nem úgy egyből az ablakon ki.

Ezután A. útja hozzánk vezetett, ahol is nehézkessé vált a bejutás, mert Anya áldott szokásának hódolt: benne felejtette a kulcsot a zárban, így én az enyémet nem tudtam a célnak megfelelően, ajtónyitásra használni. Szerencsére át tudtam kiabálni a kerten, hogy eresszen be minket. Anya arca kissé sápadt volt, aztán pár perc múlva kiderült, hogy miért is. Megint megpróbálkoztak a betöréssel, a kert végében. Valami különös ok miatt meggondolták magukat (éjjel aztán eszembe jutottak a lehetőségek lehetőségei) és nem jöttek az ajtón belülre. Azért ez nagyon ijesztő, hogy az ember a saját otthonában nem érezheti magát biztonságban. Elkezdtem megint félni a sötétben, most legalább tudom az okát. Sokat jelentett, hogy A. velem volt és úgy tudtam elaludni, hogy simogatta a kezemet. Éjjel aztán, az álmom és én, előadtuk a különbejáratú esztrád műsorunkat.

Még az előző lakásban laktunk, álmomban, és Anyu meg én elvittük az ebet sétálni. Beriasztóztuk a lakást, de elfelejtettünk magunkkal telefont vinni. Még mielőtt messzebbi tájakra sétáltunk volna az ebbel, kértem Anyut, hogy menjünk haza mert ha esetleg betörnének akkor nem tud minket senki elérni. És mire hazaértünk, már betörtek. Szerencse, hogy A. mellettem húzta a lóbőrt, mert különben lelkileg még sötétebb és sérültebb lennék. De így szerencsére nem. Szorosan ölelt és addig maradt ébren míg abba nem hagytam a pityergést. És szerintem még utána is, mármint álomba merülés után, csak arra én már nem emlékszem. Onnan sejtem csak, hogy onnantól kezdve azt hiszem vigyázfekvésben aludtam, mert ugyanúgy ébredtem ahogy elaludtam. Nem sok idő jutott a reggeli szendergésre, mert A. sietett be a Nagyintézménybe, Királlyal gusztávkodni. Miután útjára engedtem, én visszakuckolódtam a vígasz-lakba és pihegtem egy kicsit még.

Aztán el is érkeztünk a délutánhoz, amikor A. szinte remegve, riadt hangon hívott fel... és most őrzöm a lángot tovább.

...félek. A sötétben. Többet egyelőre nem tudok.

"Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tartunk, szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk, a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalomhiány, magány, megbánás... és bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben."

Tegnap meglátogattam az ex-doktornénimet, maradtak még közös ügyeink elintézetlenül. Mikor kicsámpáztam az orvosi rendelőből, ez a látvány fogadott.

Tudniilik, hogy őebsége egyedül ugrik be az autóba, de csak akkor, ha már mindenki bent ül. Nem működik a "hopp, na hopp ide be, megyünk ide-oda-amoda!", nem. Mindenkinek be kell ülnie, és amikor már csak őebsége maradt autón kívül és akkor rájön, hogy hopp, be kell ugrani különben itthon marad egyedül. Egyébként meg be kell rakni az összes 35 kilóját az autóba. Először az első két lábát, aztán a hátsót plusz még kell egyet tolni a fenekén, hogy ne csukjuk oda az autóajtóba. Néha úgy csinál, mint az ovisok, amikor hisztiznek, csak azért is megembereli (ebben az esetben megkutyálja?) magát és az összes súlyával ráül a lábamra és nincs az a csoki, szalámi, párizsi, kutyakeksz, sípolós kiskacsa/csirke, ami rábírhatná a lábról le és autóba beszállásra. 

De így, hogy mindenki bent ül, sokkal egyszerűbb. És sérvet sem kapunk.

Nehéz dolog ez a várakozás dolog. Mennek a percek, a napok, a hetek. Egyre közelebb kerül(ünk) a Nagy-naphoz. Ezer féle dolog van, amit csinálni kell, amit csinálni kellene, amire szükség van, amire szükség lenne. Ebből a négyből (valószínűségszámítás szerinti tudásom alapján) a csinálni kell-ek valósulnak meg leginkább. De ennek, mint a neve is mutatja, így kell lennie. Lesz ennek a mostani várakozásnak gyümölcse, az eszemmel valójában tudom. Csak nehéz.

Hogy én ezt hogy, de hogy, de hogy utálom!! (nem, nem dadogok) Míg mások a hasukat süttetik a napsütötte-fényes-kényes tóparton addig mi, egyetemisták ülünk bent a szobában és tanulunk. Illetve csak én ülök bent, mert mióta szombaton megszúrt a nap a kutyaoviban, irtózom a naptól. Plusz, tegnap Enyiéknél leégett a jobb vállam. Pedig bekentem. Szörnyű.

Tegnap, a leégett jobb vállammal felmentem Nagyizni. Egyrészt, mert régen voltam nála/vele, másrészt pedig T.tanárúr azt mondotta volt a tavalyi félévben, hogy egy olyan embernek kell elmondani a tananyagot, aki semmit nem ért hozzá, példának okáért: nagymama, kistestvér. Utóbbi hiányában az előbbit választottam, ígyhát lerúgtam a fehér, családlátogatós topánkámat, összefogtam a hajam, kizártam a kutyát, leültettem a Nagyimat és elkezdtem mondani a dolgokat. Néha belenéztem a jegyzetbe, majd a harmadik fejezetnél Nagymamám felszólalt az unokája érdekében. A következőt mondta: "hogy ez micsoda hülyeség!!". Hát, ennyit a nagyintézményi tanulmányaimról.

Aztán melléheveredtem a lila ágyba és együtt tanultunk a holnapi vizsgára. Néha voltak könnyfakasztó pillanatok, mint például, amikor kidőltem, rá a tananyagra, akkor Nagyim rámnézett (éreztem a jellegzetes nagyis-nézést), majdan megsimogatta a fejemet. Ezt tutira éreztem. 

Tanulás helyett bármi mást csinálnék szívesen, tényleg! Az előbb például A.-nak adtam tesztkörnyezet tippeket. Úgy kezdődött, hogy megkért, hogy adjak néki erőt. Dagadott a mellkasom a büszkeségtől ad1: hogy kész a csodadolgozat első fele (ebbe majd jól beleköt, hogy nem így van, de nem baj. csak egy laikus vagyok!), ad2:  hogy írni fog. Pedig nem szeret írni, illetve "jahj, hát én nem tudok írni, morr-morr-morr!", de most ír. Bár muszájból ír (cinegei értelemben: fog, bár most is ír, csak nem úgy ahogy mondjuk én), szóval ez kicsit csökkenti az Íráshoz való attitűdöt, de az növeli, hogy arról ír (illetve fog, bár nem győzőm hangsúlyozni most is ír!) és azt írja, amit szeret. Aztán kiderül, hogy nem ír (vagyis nem úgy ír, ahogy én gondolom az írást), én pedig az íráshoz adtam erőt (amit ugye muszájból, ami mínusz, de az plusz, hogy azt muszájból amit szeret), de hiába adok az íráshoz erőt, ha még nem ezt csinálja. Szóval (én balga), megkérdeztem mit csinál?, erre ő megmondta a könyörtelen igazságot: tesztkörnyezetet a program köré. He? - már elnézést. Igen, csinálhatna már valami olyat, amihez hozzá tudok szólni (mint például az írás! Bár annak ehhez a részéhez nem értek. Kódok meg jelek meg pluszok meg mínuszok). Sötét erdő, tűző nap - nekem ezek a környezetek. De nem, nem ilyen kell... Olyan kell, mint teszt-fa vagy teszt-bokor. Több se kellett nekem belendültem és a következőket találtam ki: teszt-bivalycsorda, teszt-tüzeskarika, teszt-csapóajtó, teszt-svédzsámoly, teszt-hosszútávfutópálya. Erre belekötött, hogy miért nem az én tanulnivalómmal foglalkozom? Hát jó, akkor legyen: teszt-kiterjesztett családi háztartás (ez az én családom, ha kibírod őket, nyerő vagy!).*

Kedden írtam utoljára, azóta sok minden történt. Elkezdem az elején, aztán meglássuk, mennyi marad abból a sok mindenből.

Szerdán reggelre hivatott voltam a hozott anyagból dolgozó szépítőszalonba. Röpke két órát töltöttem el ottan, hogy estére teljes pompámban ragyogjak. Eztán kollektív külön-tanulásban részesültem, ja és egyedi befosatásban a módszertanász vizsgával kapcsolatban. A. hiperszuperfénysebességes gyorsasággal megtanulta Anyutól a "tanuljál fiam, mert ha nem megbuksz, és ha megbuksz akkor..." kezdetű mondatsorozatokat. Ő ezzel még el tudja érni a célját úgy, hogy legelőször mondja, Anyunak három hétig kell mondogatnia. Hiába, a férfi szó az férfi szó.

Este aztán jelenésünk volt a Sportarénában, Paul Potts koncetre. A jegyek nyerés majd átruházás útján kerültek A. tulajdonába, ki meglepetésnek szánta eme kultúrprogramot. Következő mondattal vezette be a koncertet: "Harmadikára ne tegyél vizsgát, mert van másodikára valami meglepetésem." Belőlem rögtön előjött (az elolvadt) hároméves, miazmiazmiazmiaz? kérdésekkel próbáltam meg kihúzni belőle a választ. Egész délután tűkön ültem, aztán később elmondta hová megyünk. De ez még hetekkel ezelőtt történt, térjünk vissza a közelmúltba! Sikeresen elkéstem, mert eltanultam az időt (sikeres volt a befosatás), plusz gondban voltam a ruhával is, de végül időben, kart-karba öltve érkeztünk meg az Arénába. 

Pár óriáskarnyújtásnyira foglaltunk helyet Paul Pottstól, hátul-középen, mint a moziban. Legjobb hely, állítom nektek! Én nem tudtam, hogy az opera lehet ennyire gyönyörű! Továbbra is kart-karba öltve ültünk a párnázott székeken, de volt egy pillanat, amikor valamiért eltávolodtunk egymástól. Paul Potts erre a pár pillanatra időzítette az új kedvencem eldalolását. A dalolás előtt a tökéletes angolsággal elmondott előszó is könnyeket csalt a szemembe (nem, nem magamtól hatódtam meg, hogy megértem a brit angolt!), a dal már csak hab volt a tortán. Sőt, cseresznye a habon! Az alatt a 3 és fél perc alatt míg a Mester énekelt, csendesen folytak le a könnyeim az arcomon, gondosan vigyázva a buszon megcsinált sminkemre. Néha borzongtam, néha csak csendesen meghatódva, becsuktam a szemem (és ezzel beleirányítottam a könnyeket a fülembe). A tapsviharhoz én is hozzájárultam, bár a nőiesített fütyülésre (kiabálás alias 'húúú-húúú') nem volt lelkierőm. Még mielőtt A. rám szegezte volna érdeklődő pillantását, letöröltem a könnyeket az arcomról. Bár a tapsvihar úgyis megszárította szóval tulajdonképpen teljesen mindegy volt. Aztán, a karfák akadályoztatása ellenére, szorosan magához ölelt és helyreállt a rend.

Szünetben A. meglepett egy sajtos pereccel. De ezt sem ám a "nesze, itt egy sajtos-perec!" módon csinálta. Nem. Míg én bepúdereztem az orrom, addig ő őrként állt a női toalett előtt (aha, persze, hittem én), aztán majdan mikor kijöttem, meglepődéssel tette fel a kérdést: nézd, mit találtam az előbb amikor belenyúltam a táskámba? És itt húzott elő a kalapból egy sajtos perecet. Nagyon meglepődtem, bár titkon féltem, hogy a módszertanász füzetét szedi elő, hogy szünetben tanuljunk egy kicsit.

Már majdnem csalódottan távoztam a koncsertóról, mert a régi kedvencem nem csendült fel vala. De aztán a búcsúzás és a sok "köszönöm a ...-nak/nek" után visszatapsoltuk a Mestert és elénekelte. Nagy tapsot kapott, tőlem is. Itt nem mertem megkockáztatni a sírást, ezért inkább bújtam, mint nem. Mert, hiába a jótékony sötét, mégis csak haza kellett valahogy jönni és a lesírt sötét karikákat nem vállaltam volna magamra. (A. sem, szerintem, még nem tart ott a kapcsolatunk, de erről már értekeztem) Furcsa dolog ez, a bújás-szorítás kombó, megakadályozza hogy sírjon az ember lánya. Mindenkinek ajánlom, próba-cseresznye!

Elértük az utolsó előtti buszt, aztán jót ettünk (én egész nap szinte semmit, kivéve a perecet) és kivittük az ebet. Az ebnek szuperképességei vannak, magától körbement a körmászókán! 

Amikor csütörtök reggel kinyitottam a szemem, elmúlt a rózsaszín köd, jöttek a fekete, módszertanász pánik-felhők. Végigtanultuk, ettük, kávéztuk, számoltuk, magoltam, szakdolgozta az egész napot, majdan este 10 körül feltettem őtet az utolsó előtti buszra, ami az utálatos, csendesen csepergő esőben hazaszállította őtet. Mire én (meg a kutya) hazaértünk, szarrá áztunk, de ez a csütörtök szempontjából mellékes. Itthon aztán átköltöttem a híres Barbie dalt. Babbie tanítja nekünk a módszertant, legalábbis azt a könyvet kell olvasni, nekem pedig a következő szösszenet jutott eszembe: I'm a Babbie girl in the Babbie woooorld. Mondanom sem kell, hogy A. erre rögtön reagált: come on Babbie, lets go party! hozzászólással. Nevetgéltem kicsit, aztán a madárcsiripelés megszólalásának pillanatában beájultam (mint apám) az ágyba.

El is érkeztünk a mához, mikor is reggel elaludtam. Úgy aludtam el, hogy 5 perccel az épülésemre szolgáló tanulási időpont előtt ébredtem fel. Rögtön sms, gyors reggeli elkészülődés, ernyő kinyitás, repülés a Nagyintézménybe. Ott megírtam a vizsgát, fáj a nyakam, annyit görnyedtem a papír fölé. Idő előtt befejeztem, majd átsuhantam A.-hoz, aki a Királlyal írta a csodadolgozatát. Illetve ez ilyen közös csodadolgozat, ha megértem, majd írok róla.

Ezután expressz családlátogatás, majd fodrász, majd jubileumi Első intézményes osztálytalálkozó következett. Rétről annyit kell tudni, hogy első osztálytól kezdve utáljuk egymást és ez most sem volt másképp. Az én tekintetem tovasiklott szerény személyén, de ő ezzel nem így volt. De ezt a csatát én nyertem, bocs, némileg felnőttebb vagyok (ezekszerint), mint te. A többiek helyesek voltak, nagyon. Kreativitás és álnév hiányában a részletesebb összefoglaló elmarad. (zsepi a felső fiókomban!)

Most pedig megyek, és kialszom magam.

Olyan régen néztem Szívek Szállodáját, hogy az előbb könnyekig hatódtam egy jeleneten.

Nézzetek Szívek Szállodáját!

 Ma a következő dolgokon gondolkodám:

- "Kire ütött ez a gyerek (mármint én)?" Biztos a zanyjára. Mert hisztis, mert durci, mert morci, mert lusta, mert hirtelen haragú, mert néha elborul az agya. Bárcsak Anyutól is jönne valami, amikor ideges vagyok...

- Miért álmodtam a zapámmal? Nem láttam őt még soha, még a nevét sem tudom és úgy álmodtam vele, hogy láttam az arcát. De már nem emlékszem rá. Először nem hitte el, hogy én vagyok, hogy valóban én vagyok az, aki és, akit ő ott és akkor. Pedig de. Aztán csillogni kezdett a szeme, mikor én (nem tudjuk, miféle megfontolásból) elmondtam, hogy hova járok Nagyintézménybe, hogy mi leszek, ha nagy leszek, hogy mi van velem. Mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna, és csak úgy elmeséltem volna, mi történt mióta nem találkoztunk. (Mondjuk megszülettem.) Cunci volt az, aki bemutatott minket egymásnak, pedig valójában ő sem tudja hogy is van ez. A kora, mármint a zapámnak nem stimmelt és kinézetre sem olyan, mint ahogy a legenda tartja. Azért (bár kötelék semmi), elgondolkodtam azon, hogy vajon megérzi-e a rosszat az ember lánya még így is? Mármint úgy, ahogy én meg ő.

- Hogyan lehet az, hogy ma, elsején mindenki dolgozik meg ismerek olyat is, aki vizsgázik?Pedig május 1. minden bizonnyal munkaszüneti nap. Ha tegnap volt május 31-e akkor ma elseje van, tehát akkor ma nem kell dolgozni/vizsgázni! Gyorsan telefonálnom kell a még nem vizsgázónak, hogy ne parázzon! Aztán, pár ébren töltött perc után, rájöttem, hogy május 31 után nem május, hanem június elseje jön és az már nem munkaszüneti nap. És egyébként sem az Időtlen időkig-ben vagyunk.

- Hogyan kívánhatja azt egy mármajdnemfelnőtt gyereklány a ma születésnapját ünneplő anyjának, hogy "Ez egy hosszú és kínkeserves történet"? Ha ez valóban így lenne, ezt akkor sem és ismerve az elmúlt 4 év történetét, pláne nem. Felvágták a nyelvét, én viszont a száját szappannal mosnám ki, az tutizicher! No, nem mintha én rajonganék ezért az elbaszott családi kapcsolatért, de a "Boldog születésnapot! Ünnepelnek már a fanfárok?" talán mégis jobb egy fokkal. És nem azért, ismétlem nem azért, mert én mondtam. (azt már csak zárójelben merem közölni, hogy az ünnepeltnek a felvágott nyelvű mondat tetszett jobban, mert az én dumám ebben a korban már nem illendő, és (szerinte és Kiss Ádám szerint is) "Ebben a korban a happy már eltávolodik a birthdaytől". Talán szorosabbra kéne fűzni a családi szálat és akkor az én kedves, szeretetteljes dumám nem kapna akkora leszólást, hogy még most is a béka feneke alatt kuporog)

- Miért ettem annyit, hogy mozdulni sem tudok?

- Miért kell ennyit tanulni a hülye vizsgaidőszakban? (talán mert az a neve, hogy vizsgaidőszak?)

- Minek olvasom a különböző blogokat/fórumokat/vendégkönyveket ha úgyis csak felhúzom magam rajtuk? Árt az arcbőrömnek, feleslesleges.

- Itt a nyár első napja, miért kell féltéli kabát?

Ez csak egy szokásos, június elseje volt, én mégis elfáradtam benne (minek gondolkodsz ennyit?)

ui.:
- Dudálj, ha Emily Gilmore játszótérnek tekinti az agyadat!
- Tü-tüü.

G.: Félek a vizsgától!

A.: Ne félj! Bemegyünk, x-elünk és kijövünk. Hol bukhat el ez az elmélet?

G.: Hát... mondjuk, rosszat x-elünk...

A.: Jaj, olyan földhöz ragadt vagy!!

(Rendben, bevallom, ekkor hangosan felnevettem. De egyébként folyamatosan félek. Soha többet nem hagyok ilyen kevés időt magamnak a tanulásra. Oké? Oké. De most mérges vagyok magamra, nagyon mérges!!)

Ülök a konyhaasztalnál, ez az új tanulási-bázisom, és egyre halványul a monitor. Fel kéne tölteni. A telefonom néha villan egyet, tölts fel, mert ha nem, lemerülök! Én is nyikkanok néha egyet: tölts fel, mert ha nem, lemerülök! 

Mindezt két Kavicsos könyves fejezet között teszem. És még mennyi van hátra...

Az úgy volt, hölgyeim és uraim, hogy elcibáltam A.-t egy kis szombat esti Quimbyzésre. Na jó, nem elcibáltam, elvitt. Na jó, tudjátok mit, együtt mentünk. Az együtt töltött tegnapi Kispál, majd együtt alvás és fél nap (és vezetés, és kutyaovi és büszkeségtől dagadó mellkasom, és együtt tanulás) után szomorú búcsút vettünk egymástól, hogy mindenki élje a saját privát életét, a saját otthonában, saját szülőjével. 

Aztán, idővel a koncsertó előtt, a Nagy Focimeccs helyszíne előtt összeszerveztük a nagy találkát. Jó, hát nem Szibéria, de azért egy nap az egy nap, akárhogy számolom. Onnan sitty-sutty metrózással (és alvással) eljutottunk a legbelvárosibb fesztiválnak az ő helyszínére. Már majdnem lekéstük a koncert elejét, de én már messzeföldről diagnosztizáltam a számot és meg is mondanám a címét (de tényleg!), csak sajnos már elfelejtettem. Én eltökéltem, hogy szeretném végigtáncikálni a koncsertót, de azért természetesen A. véleménye is számított. Abból, hogy követ, úgy értettem, táncikálhatok. Hát jó, legyen. Törtem magunkat utat a mégnem tomboló tömegben, ígyhát a lángosolda és a néma lány közé tudtunk beékelődni. A lángosoldában búbos, púpos kemencében sültek a lángosok, a füstje néha megcsapott minket. Engem legalábbis. A néma lány pedig csak állt egész koncert alatt, néha egy fejrázást vagy tapsvihart előidézett, de ennél nagyobb aktivitás jelei nem mutathatók a koncert-mozgáskultúrájában. Sorban jöttek a számok, bár minden pörgős, vidám volt, nem voltak az én melankólikus-gondolkodós számaim. Bár gondolom, a Zéró dallal kezdődött, ami nagy kedvencem.

Néha szorosabban bújtam A.-hoz, amikor úgy éreztem, hogy a dal avagy dalrészlet nekünk, rólunk, hozzánk szól. Ilyen volt példának okáért a Most múlik pontosan, amiből ugyan csak a "Villámlik, mennydörög ez tényleg szerelem" szól nekünk, a többi csakúgy szól, nekem. Túl korán jött, mármint a szám, nem voltam rá a kis lelkemmel felkészülve. Szorosan bújtam A.-hoz, csak bújtam, bele a nyakába, ő pedig olyan erősen szorított, amilyen erősen csak bírt. Megszűntek az emberek, már nem féltem, már elmúlt, elengedtem, had menjen.

Néhány dalszöveget vagy csak egy kis részletet A. fülébe suttogtam, az összeset pedig végig énekeltem. A Magam adom című eposzt vártam, mert az hát... ugye. Azonkívül, hogy végig csókcsatáztuk az egész számot, A. privát meglepetése az volt, hogy most ő suttogta az én fülembe szinte az egész szöveget. Hirtelen szólni sem bírtam, úgy meglepődtem. Súgják neki súgógépről vagy a délutánt dalszövegtanulással töltötte (szocpszicho és kocka-tárgyak tanulása helyett)? A kérdés továbbra is lebeg, nem tudom rá a választ. Ismét megszűnt a körülöttünk tomboló tömeg, csak ketten voltunk, én (bevallom hősnőiesen) kicsit megadtam magam. 

A koncsertó közepén felhívott Tortás, aki átmenetileg balatoni sellőlánnyá változott, de a sellőség nem annyira jött be neki, ezért inkább a Quimby-t (és minket) választott. A MÁV segített neki abban, hogy majdnem az egész koncertet lekésse. Ezúton is köszönet érte! A tomboló tömegbe végül nem jött be, pedig törtem neki utat. Úgy elfáradtam az úttörésben, hogy a koncert további része szinte csak az ölelkezés, dalszöveg fülbe súgás, éneklés jegyében telt. (Kellett nekem fikázni az elején a nem kifinomult koncert-mozgáskultúrájú lányt...)

A koncsertót pontban 22 órakor befejezték, mert utána csendben kell lenni. Quimbyék megint nagyot alakítottak, egyszerűen zseniálisak (bár nem sokat láttam belőlük még a kivetítőn sem). Kiss Tibi megjegyezte, hogy "csodálatosak vagytok, innen", hát a színpadról lófaszt se látni a reflektorok miatt. Megint volt kommunikáció a közönséggel, amit nagyon nagyon szeretek. Nem csak a számok közti levegővételnyi szünetekben, hanem szám közben is. Szeretem. Livius stand up-jai kicsit hiányoztak (bár az apukás mindig üt, most is), Szilárdról csak annyit hogy "a lányoknak játszom", Dódit pedig féltem, hogy egyszer a Have a nice day alatt elpattan egy ér a fején annyira beleéli magát. Fasziból és Feféből nem sokat láttam, ahogyan Dávidból se nem. De hát ők mindig csodálatosak. Ők is. 

Fontos jelenésem volt a kordon inneni oldalán, mert megígértem Nővéremnek, hogyha már nem fotózom, akkor legalább egy "heló!"-ra odaszökkenek. Szökkenünk. A szökkenésről annyit, hogy tyúklépés és tömegben totyorgás, de végül odaértünk. Nem volt ő hallótávolságon belül, ezért hát felhívtam, de nem volt elérhető. Agyaltam, mi legyen? Ott állt egy srác (egyik szeme sír, másik meg haj by Kiss Ádám), a kordonon túl, de halló- és megbökhetőtávon belül. Megböktem hát, legyen szíves, szóljon annak a lánynak ottan vala. Igen, igen, a fotósnak, köszi szépen. És hipphopp már ott is termett Nővérem. Jó miniszterelnök lennék, ki tudom osztani a feladatokat. Gyors bemutatkozás, aztán én is bemutatkoztam, mert hát így illendő vala. Aztán gyorsan elvándoroltunk onnan, mert Tortás várt ránk a falnak támasztott bicajoknál. Elpanaszolta a napját, én pedig Ritámhoz küldtem, illetve együtt mentünk. 

Átalkeltünk a pisilő férfitömegen, én zavaromban megkérdeztem ott mindenkitől (és mindenki előtt), hogy kell-e valakinek esetleg még valami? Ezt csak akkor csinálom meg, ha minimum egy erős, férfiember van közvetlenül mellettem. Volt. Taliztunk Ritámmal egy futó ölelésre, de mivel mindhármunk mögött hosszú nap és előtt sok vizsga áll, ezért gyorsan elhaladtunk. Jó volt őket is látni, Ritám az általam rég nem látott barátnőivel jött, akik egészen megváltoztak. Jó volt velük újra találkozni. Új útvonalon mentünk a Hárommetró-találkozik térre, Tortást útjára engedtük, mi pedig balra el. Bár megpróbáltam ellenkezni, de A. mégis hazahozott. Hát jó, legyen. Közben azért hódoltunk a függőségünknek, ami egy kis gyorskaja volt. És vezetés közbeni sültkrumpli etetés. Vajon a cinegék szeretik a sültkrumplit? Egyről biztos tudom, hogy igen. 

Az esti Quimbysítés sikerét A. 10%-ra, én az estét 110%-ra értékelem. (az enyémben benne van a fanatizmus és a fiúk koncertszervező és -alakító tudása előtti leborulás. bár a tomboló tömeget néha kicsit soknak éreztem.)

ui: az időjárásnak pedig köszi, hogy egyszer sem kellett kinyitni az esernyőnket!

Amikor megláttam a nevét a kijelzőn, remegni kezdett a gyomrom. Mit akarhat? - sejlett fel a kérdés. Látogatni akarnak, üzleti ügy vagy csak Anyut akarja rajtam keresztül elérni? Érdekes módon az sosem jut eszembe, hogy csak azt akarja megkérdezni, "hogy vagytok?". Mielőtt visszahívtam volna, három percig mantráztam (magam), "nyugi, nyugi, nyugi, minden rendben lesz. elvileg szeret téged, ha másért nem Miatta szeret és, mert a lányának a nagynénje vagy. Nyugi!!". Fél perc alatt leizzadtam magamról a dezodoromat, majd megérintettem a "call" gombot.

Tárgyilagos volt és szigorú. Erős, kemény hanggal közölte a tényeket, de én még nem értem el beszélgetésünknek erre a pontjára. Még sokkal előrébb jártam, ott hogy és ahogy kicseng a telefonja. Nem zenél, nem énekel, csak cseng. "Mint telefon az elhagyott lakásban..."

Miután lerendeztük az üzleti ügyeinket, muszáj volt megkérdeznem: hogy vagytok? Ilyenkor mindig várom, hogy saját magáról, magukról beszél majd dehát erre várhatok. Ma csak az üzlet volt a téma, még a gyerek se került szóba. Visszakérdezett, mert így illik, de én is maradtam annál, hogy mindjárt vizsgázom és ennyi. "Jól van, gyűrjed csak, aztán majd beszélünk." - mondta, majd egy "szia"-val letettük a telefont.

A hívást kutyasétáltatás közben bonyolítottam le, és miután letettük, muszáj volt megállnom egy kicsit, mert gondjaim akadtak a légzéssel. "Rendezni (kéne) végre közös dolgainkat / ez a mi munkánk; és nem is kevés."

Az Arckönyvben, amely egyre híresebb barátim körében, a Paulo Coelho fansite tagja vagyok. A mester mindennap kiír egy idézetet, én azt kb. mindennap 'likeolom' és jól elgondolkodom rajtuk. Je, je, jeee.

Ma ezt írta (nekem ez miért nem jutott eszembe?): "I write to empty my mind and to fill my heart. Writing is easy: just stare at the screen of your computer until a tear drops on your keyboard." 

Hát ennyi. Sírok, csakkicsit. 

Ma, betegen is, de muszáj volt egymást látnunk A.-val. Mivel mindkettőnknek a Nagyintézményben volt dolga így összehoztunk egy találkozót. Már gyakorolunk a nyári 2 hétre, mert bizony pár napig nem találkoztunk és hát jó volt újra. Na, minek tagadjam?

Leadtam az emancipunci dolgozatomat Tündértanárnőnek, aki minden bizonnyal értékelni fogja ezt. Remélem, jól. Eztán elkombinéztunk A.-val a város legnyugatibb bevásárlóközpontjába, ahol valami csodakonvertálót vettünk (illetve ő vett) az ámítógép és a nyomtató közé. Nem értek én ezekhez a kütyükhöz, de így volt ezt bizton állíthatom. A.-t bíztam meg a feladattal, hogy segítsen nekem választani óriáspendriveot (by Nővérem), mert bizony félek az adatelvesztéstől. Mindezt, mármint az óriáspendriveot, piros vagy narancssárga színben szeretném. Vagy inkább lilában. A.-t személyéhez (és tudásához) méltó feladattal illettem meg, azt hiszem. 

Ezután, alig álltunk már a lábunkon a betegségtől, ezért hazahozattunk magunkat a trolival. Kb. annyi erőnk volt, hogy feltegyük a teát, befordítsuk a monitort, beesünk az ágyba és megtekintsük a Makulátlan elme örök ragyogása című klasszikust. Hát, azt kell mondjam, nem véletlen, hogy ez a film eddig kimaradt az életemből. Most értem meg rá. Kitörölni mindent ami valakire emlékeztet, szerintem szörnyű. "Clementine Kruczynski has had Joel Barish erased from her memory. Please never mention their relationship to her again."

A film alapfilozófiájával, hogy valakit nyomtalanul kitöröljünk az emlékezetünkből, nem értek egyet. A barátaim, az emlékeim, a tapasztalataim nélkül nem lennénk olyan, amilyen vagyok. És akkor nem lennék ott, ahol most vagyok és, akivel vagyok (és akivel nem vagyok). De a film alapjába véve tetszett (amennyiben nem az én emlékeimet törlik ki), egészen meghatott. Néha apróra összegömbölyödve kucorogtam A. ölében és azon gondolkodtam, hogyan lehetnék még ennél is kisebb. Nem jöttem rá, sajnos, így csak csendben kuporogtam. A film végén hosszú percekig csak öleltük egymást, én kb. magamon kívül. Sokat beszélgettünk a film után és, mint kiderült, jó is hogy végig tudtam követni a filmet, mert "aki nem tudja végigkövetni a kedvenc filmemet, az repül" by A. Ezt persze nem kell komolyan venni, én legalábbis nem vettem komolyan. Főleg, mert tudtam követni, muhaha. 

Hazafelé volt gondolkodnivaló. Kaptam egy kölcsönesernyőt, mert természetesen csak akkor nincs nálam esernyő amikor hatszáz méter eső hull alá az égből. Ez a zenemuzsika járt végig a fejemben. Még este is volt gondolkodnivaló. Legközelebb, azt hiszem, valami könnyedebb filmre adom le a voksom.

12 oldalas esszé megírása: 4 nap. Hozzá kapcsolódó női-irodalom olvasása: 1 hét. A holnap gondolata, és az, hogyha minden jó lesz, akkor egy tárggyal kevesebb, amiből vizsgázni kell: felbecsülhetetlen.

De minden másra ott a MasterCard.

A.: becsukom az egyik ablakot, mindjárt jövök...
G.: jó, de ehhez miért kell elmenni a géptől? jaaaa, hogy rendes ablakot! uramég, de kocka vagyok!
A.: nem baj, majd eljárunk színházba vagy valami, drágám!

(mindketten hulla-betegek vagyunk, ez azért nem élőben történt meg. kényszer különtanulás. nem szeretem!)
 

Ha még nem, akkor most emíltem a The Good Wife című sorozatot. Szeretem.

Nem csak azért, mert ügyvédes és nem csak azért, mert Chris Noth és Matt Czuchry benne a pasi(k), hanem vannak benne nők. Példának okáért, Julianna Margulies meg Archie Panjabi (aki a kedvencem). Ezt a sorozatot nagy valószínűséggel bele fogom írni az emancipunci esszémbe, mert nagyon tetszik, hogy szinte több benne a nő, mint a férfi. Végre egy ilyen sorozat, közvetlenül a Született Feleségek után. Jaj, Christine Baranski-t ki ne felejtsem, aki a Mamma Mia!-ból lehet ismerős annak, aki látta. 

Szóval, hogy szeretem ezt a sorozatot. Jók benne a dumák és életszerű, már amennyire életszerű lehet az, hogy egy főügyészt lecsuknak valami miatt és itt filmszakadás, mert az első pár részt nem láttam, de a nő (illetve A Nő) kitart mindig és mindenhol a férje mellett. A feleség egyébként a gyerekek és "Peter karrierje" előtt ügyvéd volt és most újra visszatért a szakmába, szinte öregrókaként. Mindenki döntse el, hogy ez mennyire életszerű-szagú.

De nem is ezért kezdtem el a Good Wife-ról írni. Hanem, mert egyszer volt benne egy idézet, ami egészen megfogott. A különbségekről szól. "Benned és bennem nincs semmi közös. Két külön világból jöttünk, ami nemcsak a Mars és a Vénusz, ez spagetti és hidrogén. Két külön kategória." Ma a félkövér-döltbetűset tanultam meg, és tanulom még most is.

Tanultam ma is valamit. Hülye lány a saját kárán, így én ma a saját káromon. Valójában most viselkedni tanulok. Nem felhúzni magam, mint a Kisvakond az autóját, nem puffogni, hanem szépen, sima arccal kivárni, hogy mi sül ki abból, ami mégcsak nem is meleg még. Erről elég keveset tudok, akárcsak az alkotmányról, úgyhogy nagyon bele kell húznom a mindenféle tanulásba.

Kell nekem a napsütés! A szobámban ki is van téve plakát: "az emberi lét napenergiával működik!" - én tényleg. Ahhoz is kell nekem napsütés, hogy írni tudjam az emancipunci esszémet. Szóval, hajrá Nap!

Költöttem is egy dalt, kétféle változatban. Az egyik: "süss fel nap, fényes nap! kertek alatt a gogóka megfagyhat!" (all rights reserved Nővérem). És a másik: "süss fel nap, fényes nap! kertek alatt a gogóka megbukhat!" Nem tudom, melyik az esélyesebb.

Hétfőn csizmában és fél-téli kabátban mentem ki az utcára. Ez így közép-májusban elég ijesztő, szerintem. Gondolkodtam, hogy vegyek-e fel csizmát avagy ne vegyek-e fel, de végül a vegyek-e fel mellett döntöttem. Odafelé (mert bizony mentem valahová) beleléptem egy akkora sárba, hogy a csizma száráig lettem saras. Mire a sarokhoz értem (mert bizony ez az utca közepén volt) megszáradt. Szépen néztem ki. A másik alakításom az esernyővel volt. Kinyitottam az ernyőmet -  na, ez hiba volt. A szél nemmondommegy hányszor vágott fejbe az ernyő szárával. Lett pár púp a homlokomon, így becsuktam. Így viszont eláztam. Egyébként A.-hoz mentem, és úgy néztem ki mint egy ázott veréb. Egy kicsit szégyelltem magam, mert kapcsoltunk bizony nem tart még ott, hogy egy ázott verébnek kinéző, 8 homlokpuklis, térdig saras, leázott sminkes barátnő legyek. 

Szóval mostmár igazán süthetne valami nap-szerű. Hajrá Nap!

Mert áldott jó a lelkem. És alapvetően karitatív és szociálisan érzékeny ember vagyok. Ezért inkább most írok, mint beszélek. És, mert ezt is meg kell valakinek hallgatni még ma este sokszor.

Egyébként meg önző vagyok, minimális szinte minimum. De szerintem ennyire mindenki az. Úgyhogy annyira nem érzem magam gecipóknak. De odaadtam valakinek azt az embert, akinek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. (Értitek? Nem? Nem baj.) Büszke lennék magamra, ha nem sírtam volna ma sokkal többet, mint amennyit szabadott volna.

Néha elkap a nosztalgia, a hiánya és az, hogy most azonnal fel kell hívnom és bele kell szuszognom a telefonba. De nem tudnék mit mondani, nem maradtak szavak, mindent elmondtam. Könnyem annál inkább. Fojtogat(ott) a sírás, kérleltem, hogy legalább valami ülőalkalmatosságig vigyen el a lábam.... Aztán pedig rossz buszra szálltam és jól eltévedtem. Végül a villamoson kötöttem ki, aztán onnan már fél-kómás, lesírt sminkes állapotban is hazataláltam.

A cím egyébként Coelho-tól származik és tipikusan a mai napomról szól. Mikor az ember lányát nem viszi a lába, vigye a szíve - tiszta sor. Sosem éreztem még ilyet, hogy tényleg elfáradt a lábam, hogy tényleg nem tudok tovább haladni. De ma igen. Csak fojtogatott a sírás és az érzés, hogy szívesen felhívnám, de nem tudom, mit mondanék. Formáltam a szavakat, szövögettem a nosztalgikus gondolatokat, de nem jutottam előbbre. Úgyhogy megpróbáltam nagy levegőket venni és elfogadni azt, ami.

Kiss Tibi pedig csodálatos.