Mert áldott jó a lelkem. És alapvetően karitatív és szociálisan érzékeny ember vagyok. Ezért inkább most írok, mint beszélek. És, mert ezt is meg kell valakinek hallgatni még ma este sokszor.
Egyébként meg önző vagyok, minimális szinte minimum. De szerintem ennyire mindenki az. Úgyhogy annyira nem érzem magam gecipóknak. De odaadtam valakinek azt az embert, akinek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. (Értitek? Nem? Nem baj.) Büszke lennék magamra, ha nem sírtam volna ma sokkal többet, mint amennyit szabadott volna.
Néha elkap a nosztalgia, a hiánya és az, hogy most azonnal fel kell hívnom és bele kell szuszognom a telefonba. De nem tudnék mit mondani, nem maradtak szavak, mindent elmondtam. Könnyem annál inkább. Fojtogat(ott) a sírás, kérleltem, hogy legalább valami ülőalkalmatosságig vigyen el a lábam.... Aztán pedig rossz buszra szálltam és jól eltévedtem. Végül a villamoson kötöttem ki, aztán onnan már fél-kómás, lesírt sminkes állapotban is hazataláltam.
A cím egyébként Coelho-tól származik és tipikusan a mai napomról szól. Mikor az ember lányát nem viszi a lába, vigye a szíve - tiszta sor. Sosem éreztem még ilyet, hogy tényleg elfáradt a lábam, hogy tényleg nem tudok tovább haladni. De ma igen. Csak fojtogatott a sírás és az érzés, hogy szívesen felhívnám, de nem tudom, mit mondanék. Formáltam a szavakat, szövögettem a nosztalgikus gondolatokat, de nem jutottam előbbre. Úgyhogy megpróbáltam nagy levegőket venni és elfogadni azt, ami.
Kiss Tibi pedig csodálatos.
