Az úgy volt, hölgyeim és uraim, hogy elcibáltam A.-t egy kis szombat esti Quimbyzésre. Na jó, nem elcibáltam, elvitt. Na jó, tudjátok mit, együtt mentünk. Az együtt töltött tegnapi Kispál, majd együtt alvás és fél nap (és vezetés, és kutyaovi és büszkeségtől dagadó mellkasom, és együtt tanulás) után szomorú búcsút vettünk egymástól, hogy mindenki élje a saját privát életét, a saját otthonában, saját szülőjével.
Aztán, idővel a koncsertó előtt, a Nagy Focimeccs helyszíne előtt összeszerveztük a nagy találkát. Jó, hát nem Szibéria, de azért egy nap az egy nap, akárhogy számolom. Onnan sitty-sutty metrózással (és alvással) eljutottunk a legbelvárosibb fesztiválnak az ő helyszínére. Már majdnem lekéstük a koncert elejét, de én már messzeföldről diagnosztizáltam a számot és meg is mondanám a címét (de tényleg!), csak sajnos már elfelejtettem. Én eltökéltem, hogy szeretném végigtáncikálni a koncsertót, de azért természetesen A. véleménye is számított. Abból, hogy követ, úgy értettem, táncikálhatok. Hát jó, legyen. Törtem magunkat utat a mégnem tomboló tömegben, ígyhát a lángosolda és a néma lány közé tudtunk beékelődni. A lángosoldában búbos, púpos kemencében sültek a lángosok, a füstje néha megcsapott minket. Engem legalábbis. A néma lány pedig csak állt egész koncert alatt, néha egy fejrázást vagy tapsvihart előidézett, de ennél nagyobb aktivitás jelei nem mutathatók a koncert-mozgáskultúrájában. Sorban jöttek a számok, bár minden pörgős, vidám volt, nem voltak az én melankólikus-gondolkodós számaim. Bár gondolom, a Zéró dallal kezdődött, ami nagy kedvencem.
Néha szorosabban bújtam A.-hoz, amikor úgy éreztem, hogy a dal avagy dalrészlet nekünk, rólunk, hozzánk szól. Ilyen volt példának okáért a Most múlik pontosan, amiből ugyan csak a "Villámlik, mennydörög ez tényleg szerelem" szól nekünk, a többi csakúgy szól, nekem. Túl korán jött, mármint a szám, nem voltam rá a kis lelkemmel felkészülve. Szorosan bújtam A.-hoz, csak bújtam, bele a nyakába, ő pedig olyan erősen szorított, amilyen erősen csak bírt. Megszűntek az emberek, már nem féltem, már elmúlt, elengedtem, had menjen.
Néhány dalszöveget vagy csak egy kis részletet A. fülébe suttogtam, az összeset pedig végig énekeltem. A Magam adom című eposzt vártam, mert az hát... ugye. Azonkívül, hogy végig csókcsatáztuk az egész számot, A. privát meglepetése az volt, hogy most ő suttogta az én fülembe szinte az egész szöveget. Hirtelen szólni sem bírtam, úgy meglepődtem. Súgják neki súgógépről vagy a délutánt dalszövegtanulással töltötte (szocpszicho és kocka-tárgyak tanulása helyett)? A kérdés továbbra is lebeg, nem tudom rá a választ. Ismét megszűnt a körülöttünk tomboló tömeg, csak ketten voltunk, én (bevallom hősnőiesen) kicsit megadtam magam.
A koncsertó közepén felhívott Tortás, aki átmenetileg balatoni sellőlánnyá változott, de a sellőség nem annyira jött be neki, ezért inkább a Quimby-t (és minket) választott. A MÁV segített neki abban, hogy majdnem az egész koncertet lekésse. Ezúton is köszönet érte! A tomboló tömegbe végül nem jött be, pedig törtem neki utat. Úgy elfáradtam az úttörésben, hogy a koncert további része szinte csak az ölelkezés, dalszöveg fülbe súgás, éneklés jegyében telt. (Kellett nekem fikázni az elején a nem kifinomult koncert-mozgáskultúrájú lányt...)
A koncsertót pontban 22 órakor befejezték, mert utána csendben kell lenni. Quimbyék megint nagyot alakítottak, egyszerűen zseniálisak (bár nem sokat láttam belőlük még a kivetítőn sem). Kiss Tibi megjegyezte, hogy "csodálatosak vagytok, innen", hát a színpadról lófaszt se látni a reflektorok miatt. Megint volt kommunikáció a közönséggel, amit nagyon nagyon szeretek. Nem csak a számok közti levegővételnyi szünetekben, hanem szám közben is. Szeretem. Livius stand up-jai kicsit hiányoztak (bár az apukás mindig üt, most is), Szilárdról csak annyit hogy "a lányoknak játszom", Dódit pedig féltem, hogy egyszer a Have a nice day alatt elpattan egy ér a fején annyira beleéli magát. Fasziból és Feféből nem sokat láttam, ahogyan Dávidból se nem. De hát ők mindig csodálatosak. Ők is.
Fontos jelenésem volt a kordon inneni oldalán, mert megígértem Nővéremnek, hogyha már nem fotózom, akkor legalább egy "heló!"-ra odaszökkenek. Szökkenünk. A szökkenésről annyit, hogy tyúklépés és tömegben totyorgás, de végül odaértünk. Nem volt ő hallótávolságon belül, ezért hát felhívtam, de nem volt elérhető. Agyaltam, mi legyen? Ott állt egy srác (egyik szeme sír, másik meg haj by Kiss Ádám), a kordonon túl, de halló- és megbökhetőtávon belül. Megböktem hát, legyen szíves, szóljon annak a lánynak ottan vala. Igen, igen, a fotósnak, köszi szépen. És hipphopp már ott is termett Nővérem. Jó miniszterelnök lennék, ki tudom osztani a feladatokat. Gyors bemutatkozás, aztán én is bemutatkoztam, mert hát így illendő vala. Aztán gyorsan elvándoroltunk onnan, mert Tortás várt ránk a falnak támasztott bicajoknál. Elpanaszolta a napját, én pedig Ritámhoz küldtem, illetve együtt mentünk.
Átalkeltünk a pisilő férfitömegen, én zavaromban megkérdeztem ott mindenkitől (és mindenki előtt), hogy kell-e valakinek esetleg még valami? Ezt csak akkor csinálom meg, ha minimum egy erős, férfiember van közvetlenül mellettem. Volt. Taliztunk Ritámmal egy futó ölelésre, de mivel mindhármunk mögött hosszú nap és előtt sok vizsga áll, ezért gyorsan elhaladtunk. Jó volt őket is látni, Ritám az általam rég nem látott barátnőivel jött, akik egészen megváltoztak. Jó volt velük újra találkozni. Új útvonalon mentünk a Hárommetró-találkozik térre, Tortást útjára engedtük, mi pedig balra el. Bár megpróbáltam ellenkezni, de A. mégis hazahozott. Hát jó, legyen. Közben azért hódoltunk a függőségünknek, ami egy kis gyorskaja volt. És vezetés közbeni sültkrumpli etetés. Vajon a cinegék szeretik a sültkrumplit? Egyről biztos tudom, hogy igen.
Az esti Quimbysítés sikerét A. 10%-ra, én az estét 110%-ra értékelem. (az enyémben benne van a fanatizmus és a fiúk koncertszervező és -alakító tudása előtti leborulás. bár a tomboló tömeget néha kicsit soknak éreztem.)
ui: az időjárásnak pedig köszi, hogy egyszer sem kellett kinyitni az esernyőnket!
