Nehéz dolog ez a várakozás dolog. Mennek a percek, a napok, a hetek. Egyre közelebb kerül(ünk) a Nagy-naphoz. Ezer féle dolog van, amit csinálni kell, amit csinálni kellene, amire szükség van, amire szükség lenne. Ebből a négyből (valószínűségszámítás szerinti tudásom alapján) a csinálni kell-ek valósulnak meg leginkább. De ennek, mint a neve is mutatja, így kell lennie. Lesz ennek a mostani várakozásnak gyümölcse, az eszemmel valójában tudom. Csak nehéz.
Az a bizonyos zöld pados, zöld párnás egymás szemében elveszés, a nagy séták, a "férfias játékok" (A. játszik a kutyámmal, aki fiú), a nem férfias játékok, a hintaágyon sütimajszolás (A. határozott harapásokkal tűntetni el, én majszolom) és, amikor csak úgy vagyunk. Ezek nincsenek, hiányoznak.
Viszont van helyette: hajnalig tartó - éjjeli tanulás, egész napos közös tanulás, A. simán átlibbenés, én elhasalás, magolás, jegyzetelés, írás (mindegy hogy cinegei vagy nem cinegei értelembe véve), olvasás, k***a anyázás, elkeseredés. Talpraállás, egymásnak az éterek keresztüli erő adás, "- én nem vagyok egy lemondós lány!!!, - ez az! ez az én Cinegém!", elárvult királylány hang, közös kóla, hősszerelmes gratuláció a ketteshez, gyors elköszönés. Gyilkos tekintetű Király, akitől én gyors bocsánatkérés majd még gyorsabb köddé válás. Egyedül az árvízet megnézős, elszörnyülködős. Hídon majdnem átsétálós, de aztán észbe kapós, hogy hídfóbiám van. A skype inneni oldalán csendben blogolós, míg az onnani oldalán A. "programok és rosszemberek"-et tanul, majd engem is bevezet a tudomány rejtelmeibe, de már az elején lemaradok. Fáklya, mankó nincs, mivel Neki sincs, így nekem sincs.
Holnaptól elkezdek jogot tanulni, kilenc napom van rá. Napunk, bocsánat. "Te csak várj, míg felkel majd a nap!"
ui: délután kiültem a teraszra, napozni-netezni és akkorát nevettem Nővérem adatváltozásain, idézem: "Én vagyok te, te vagy én, melyikünk a skizofrén?". Hosszú percekig hangosan nevetgéltem, az egész kerület hallotta szerintem.
